szívelégtelenség

A krónikus vesebetegség (CKD) gyakori a szívelégtelenségben (HF) szenvedő betegek körében, és magas morbiditással, illetve mortalitással jár. A HF kezelésében az elmúlt évek során figyelemre méltó előrelépés történt az irányadó orvosi terápiák bevezetésével, ideértve a következőket: (1) béta-blokkolók, (2) a vese-angiotenzin-aldoszteron rendszer (RAAS) gátlása (pl., angiotenzin-konvertáló enzim gátló [ACEi], aldoszteronreceptor-blokkoló [ARB] vagy angiotenzinreceptor-neprilizin-gátló [ARNI]); (3) mineralokortikoid-receptor-antagonisták (MRA) és (4) nátrium-glükóz-kotranszporter-2 gátlók (SGLT2i).

A szívelégtelenség (HF) egy olyan szindróma, amelyet a szív szerkezeti vagy funkcionális rendellenességeiből eredő jelek és tünetek határoznak meg, melyeket a nátriuretikus peptidek emelkedett szintje, vagy a pangásra utaló bizonyítékok igazolnak.

Évtizedeken át a sóbevitel (nátrium) csökkentését javasolták szívelégtelenségben szenvedő betegeknél. A neurohumorális aktiváció, illetve az azt követő folyadékvisszatartás kellő alapot szolgáltatott ehhez a régóta fennálló ajánláshoz.

A tanulmány célja a bendopnoe (előrehajolás közben jelentkező légszomj, légzési nehézség, illetve szaporábbá váló légzés) gyakoriságának, klinikai jellemzőinek és prognosztikai értékének vizsgálata volt szívelégtelenség miatt kórházba került, idősebb betegek esetében.

A vashiány gyakori a pulmonális hipertóniában, de klinikai jelentősége és optimális meghatározása továbbra sem világos.